Boszorkányok a múzeumban

2017 óta több rendhagyó program is sikeresen megvalósult intézményünkben az őszi-téli időszakban, ilyen volt a Szellemek a múzeumban, a Rejtély a múzeumban vagy legutóbb a Boszorkányok a múzeumban c. rendezvény. Ezekhez a hónapokhoz a néphit szerint több boszorkányos nap is kötődik -- ezek kapcsán jutottak eszembe korábbi rendezvényeink. Előttem van, milyen lelkesedéssel készülődtünk, mennyi ötletre, türelemre volt szükség, hogy aztán több hónapnyi munka eredménye egyetlen varázslatos estén megelevenedjen!

A „boszorkányos“ témával majd´ egy évig foglalkoztam. Rengeteg nagyszerű könyvet elolvastam, amelyek mind-mind előrevittek, de végül mégis arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a témát sokkal nehezebb lesz feldolgozni, mint ahogy képzeltem. Hiszen mi az összes korosztályt szeretnénk megszólítani! Sokáig töprengtem, hogyan lehetne úgy megcsinálni, hogy mindenki egyformán jól szórakozzon. Hát, sehogy!...

Először fordult elő, hogy a kisgyerekek miatt a programot két részre osztottuk. (Később kiderült, hogy teljesen fölöslegesen aggódtam, mert a gyerkőcök nem féltek semmitől.) Számomra még az is nagyon fontos volt, hogy minden kollégám testre szabott feladatot kapjon, hosszú ideig gondolkoztam, kihez milyen szerep illene. Emellett bekapcsolódtak a barátaink, családtagjaik is, így lehetett boszorkányhoz dörgölődző macskánk vagy még több boszink! El kell ismernem, hogy mindenki teljesen beleélte magát a szerepébe, és parádés teljesítményt nyújtott: ijesztgetett, jósolt, segített és szórakozott egyszerre. Mondanom sem kell, hogy az egész épületben sötétség volt, csak itt-ott lobbant fel a mécsesek lángja.

Izgatottan vártuk, vajon hogyan sül el az egész! Amikor 20 perccel a nyitás előtt ki akartuk tenni a reklámtáblát az épület elé, nem várt akadályba ütköztünk: alig tudtunk kimenni a kapu előtt várakozó tömegtől. Kígyózó sor a múzeum előtt -- gyönyörű látvány volt! (Így már értettük, mért „panaszkodtak“ a kollégák és az igazgató úr, hogy nem tudnak bejutni a saját munkahelyükre...J)

Rögtön a belépéskor két boszi fogadta a látogatókat. A kisgyerekek az instrukciók mellé piros karperecet kaptak (ami elűzi a boszorkányokat), és a macskanyomokat követve lámpásokkal, gyertyákkal már indulhattak is! A nagyobbak és a felnőttek emberi lábnyomok szerint tájékozódhattak. Az első kiállítóteremben „tevékenykedő“ boszorkány gyertyás és tükrös varázslattal kápráztatta el a nagyérdeműt, de a többi boszi se bizonyult rosszindulatúnak. Egyikük a macskája társaságában megjósolta a jövendőt, a boszorkánymester (mert férfiboszi is van!) elixírt itatott a vállalkozó szelleműekkel, aztán egy sötét folyosón átjutva, a következő helyiségben várakozó boszorkány kedvesen útba igazította az embereket, sőt a feladatok megoldásában is segített – na ennek viszont nem igazán örültem! Eközben a régészeti kiállítóteremből borzalmas hangok szűrődtek ki, ide valóban csak a legbátrabbak merészkedtek.

Az igazi meglepi a nagyteremben várt a vendégekre. A három blokkra osztott helyiségből csupán egy részt szántunk a gyerekeknek (bár ők nem zavartatták magukat, és bátran benéztek a többi blokkba is). Az első, „gyerekbarát“ rész egy mézeskalácsházikó volt, melyben egy boszorkány kínálgatta a mézeskalácsait. Ezután következett a képtár horrorisztikus festményekkel és egy oltárral. Az utolsó részben a boszorkányüldözés és egy középkori kínzókamra elevenedett meg, amely valóban hátborzongató volt, ennek ellenére az emberek ezt élvezték a legjobban (ezt abból gondolom, hogy itt készült a legtöbb szelfi). Igazán élethűre sikeredett a hóhérnak öltöztetett bábu, de a máglya és az akasztófa is. Néhány boszit éppen  a kalodában és a szégyenketrecben tartottak fogva, szegények, mind segítségért kiabáltak! Látogatóink pedig szívesen szabadon engedték őket, csakhogy kicsit kipróbálhassák a kínzóeszközöket...

Egy további kínzóeszköz a bejáratnál állt, de sokan csak távozáskor vették észre. Először kicsit tartottak tőle, de hát a gyerekek tényleg mindent szívesen kipróbálnak! Gond nélkül hagyták magukat bezárni a kalodába, és vígan fotózkodtak, sőt versenyeztek, hogy ki legyen az első.

A legboldogabb mégis akkor voltam, amikor láttam, hogy a látogatók veszik a lapot, és a gyerkőcökkel együtt már jelmezbe öltözve vagy legalább arcfestéssel érkeznek. Ennek köszönhetően még több boszi lett, és elképesztő hangulat alakult ki!

Aznap este nagyon sok emberrel beszélgettem, mégis egy egészen kicsi fiú ragadt meg emlékeimben.  Mindössze pár éves lehetett, de ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy csak két boszorkánynak volt seprűje. – És hol van a többi seprű? – kérdezte, s bizony nem volt egyszerű valami hihetőt kitalálni. – Hát... a boszorkányok leparkolták a garázsban – válaszoltam gyorsan, amit ő, természetesen, azonnal le is akart ellenőrizni...

Éppen a Boszorkányok a múzeumban c. rendezvény volt az utolsó, amellyel meglephettük Önöket! Hiába van ötlet a tarsolyunkban, megvalósítása egyelőre várat magára. De engem az is végtelenül boldoggá tesz, ha tárlatlátogatás közben felidéznek egy-egy szép pillanatot a programokból: a szellemeket, amelyek inkább mosolyt csaltak az arcunkra, mintsem hogy megijesztettek volna; a rejtélyesen eltűnt nyakéket, amelynek köszönhetően nyomozóvá válhattunk egy estére; és a boszorkányokra, akik inkább a felnőttek számára voltak félelmetesek.

Bízunk benne, hogy jövőre minden visszaáll a régi kerékvágásba, és újabb rendhagyó rendezvényen találkozunk. Szeretettel várunk minden vállalkozó kedvű látogatót!

Dömötör Alenka, múzeumpedagógus